Tarr Bence László Mindenek Ostroma című verseskötetének azonos című műve és a hozzá tartozó illusztráció:

Tátongó űr kéjes árkán peremtáncát lengi lengén tétova elmém, hanyag gondolatom. Botladozó gyökér lábom a mélység fölött kalimpálom, megtorpanó roppant téblábolás remekműve készül.

Gyenge karom imára tárom, keblem az égnek nehezül – látlak a felhők mögött riadtan megbújva, s az iszonyatos mélység posványába csúszva, fényes napvilágod derengő homálya gyér lámpásával fejemben világlik. Köpenyem rejteke jól őrzi a mécset, s pislángoló lángja messze bevilágít zegzugos útvesztőm szűk sikátorába.

Látlak. Szemem el nem téveszt, s el nem enged soha, hogy utam ne tévesszem e hosszú utazásban.

Fohászom néma szó, meddő medrem kiszáradt folyása; cserzett repedésin gyilkos folyondár tör napvilágra. Kacsos kezével jól torkomra markol, hogy a fulladó lélekzet könnyetadó árja mossa majd tisztára e holt tenger roppantó partjait.

Talányos bóklászás ez, a gondolat-óceán ragacsos fövenyén; iszapos lábaim hogy vágynak méhébe – eresztenének itt feneketlen éjbe megannyi hajtását a rosszízű szóknak.

Hullámverésnek szilaj duhajával ostromol a minden. S nem lellek sehol.

Isten! Hol vagy? Tán szégyenedben holmi bokor rejteke bújtat? Eszmélt ártatlanság szégyenpírja éget? Tán fenyegetlek téged? Én?

Végetnemérő parttalan víztükör holtfáradt szemébe kérdőn pillantanék én, ha szememben nem úszna megannyi csillagév könnyes hozománya, szennyes folyamnak salakos magánya. S nem látlak sehol. S te, te sem láthatsz sehol, hol nem te vagy.

Eszmélnék, de felém nem sodor semmit az ár és üresen bámulok csak egyre eme posványlakomára. Ízletes őrvények torka mohón issza tajtékzó hab-étkek roppant hadát. S pördülök én is ahogy fordul a tánc – s kereslek mindenütt hol én vagyok.

Ölelkeznék csillagegek birkanyá-jaival, nem feledvén, ama bárány mindig csak fekete, s a bűnnek bakja, kit a pusztába hajt a nép. Vére majd az ajtófélfát keni ha pirkadni kezd az ég.

Emelj! – vagy elveszek kígyósziszegésed sercegő szitkában. Fonák torzszülötted törpe szívében bíz szűkek a termek, s az apró lőrések árkain csatára vár minden szó, tobzódó gondolat, hogy megvívja bús harcát fényes seregeddel.

Merre jársz – s mit kívánsz tőlem? Hívj mindig engem! Üreslő barlangok visszhangzó kongása harangzúgás süket füleimnek – s te hallgatsz. Csak én beszélek.

Hogy a feneketlen árny ölébe mily úton jutottam, csak te tudhatod. Ha orcám rád emelem, a végtelenség távlatából csendes szavad reám borul, s reszketeg karjaim oldalamra hullnak, mint kifáradt csatában porba hulló kardok.

Csak elmém bolyong még, a hullámverésnek mámora ringatja toporgó vágyakozás őslabirintusában.